Mondom neki, szeretem.
Erre nem is szól. Odateszem. Odateszi. Ott vagyunk.
Aztán örvénylik valami, én kihuppanok és megpihenve rettegek.
Mozgok még, de elönt a langyos öl anyai mivolta. Viszolygok, és megfeszítemmm.
Fáj. Állatom még ösztönzött.
Állatom oktalan. De mégsem az, hiszenhátdehogyis.. Úristenit.
Szellemem kifosztva. Két korlát alá eső én: értelem és érzelem.
Lehasít magának egy újabb csodát, elnevezvén...